Egy pár mondatban Előszó

Minden, réges régen kezdődött, Kelet-Amerika partjainál, a csodálatos szigetvilág környékén. A kalózok IX. és a X. században népszérűsödtek el úgy, mint a mint a rabló, fosztogató, gyilkoló hajósok. Az egyik leghírhedtebb kalózt, Sir Francis Drake-et az úgynevezett „kalózkirályt”, egyesek szabadsághősnek, mások veszedelemnek emlegették. Az emberek nem igen mertek a nyílt vízre hajózni mindössze egyetlen hajóval, főleg egy jobb legénység hiányában. Rettegtek a kalózoktól, féltvén értékeiket, életüket. A katonák szinte „vadásztak” a kalózokra, és akit sikerült elkapniuk, vagy beleégették a ˝P˝-t, (A P az angol Pirate, vagyis kalóz szóból ered, innen azonosították őket), vagy felakasztották, és kirakták őket egy fára a kikötőnél, hogy az arra tévedő kalózok lássák, mi vár rájuk, ha túlságosan merészek. Tehát a nem kalóz, tisztességes emberek, úgymond a ˝fehérnép˝ megvetették a kalózokat, mondván az ördög küldöttjei. De milyenek is valójában? Vagy egyszerűen mondjam úgy, egy kalóz szemszögéből? Nos, ezt megtudhatod, ha elolvasod a történetem. Kellemes olvasást!

 1., rész - a napló

 Egyszer, egy gyermekkori nyaralásomon, épp, mikor a Bahama - szigetekről hajóztunk egy kisebb szigetre, az apró, egyárbócos hajónkkal egy viharba keveredtünk. Az eső zuhogott, a szél pedig tombolt. Hatalmas hullámok csapkodtak, és ide-oda löktek minket, a kis hajónkkal együtt. Aztán csak annyira emlékszem, hogy láttam az égen valami nagyot, ami zúgó morajjal, igen gyorsan közeledett felénk. Amikor már ott volt szinte felettünk, behunytam a szemem az ijedségtől, és összekuporodtam, belekapaszkodva egy oszlopba. Hirtelen jéghideg víz zuhant a nyakamba, valaki sikított egyet, majd azt hiszem, hogy elájultam.

 Egy homokos partú szigeten tértem magamhoz, ami nem lehetett túl nagy, de csak a partot láttam, mert tőle nem messze már fák, és mindenféle növények, pálmák nőtték be. Megláttam a hajónkat. Szomorú érzés fogott el, mert gyermekként arra gondoltam, hogy milyen rossz lehet neki. El volt szakadva a vitorlája, rengetek deszka hiányzott az oldalából, és az árbóca kettétört. A homokban feküdtek a szüleim, a kapitány, és rajtuk kívül még kb. tíz ember. A többi pár utasról azóta sem hallottam.

 Odaszaladtam a kapitányhoz, és felkeltettem. Egy idős, őszülő úr volt, aki mindig nagyon kedves volt velem. És amikor unatkoztam, rengetek történetet mesélt a kalózokról, és a tengerről. Mindig is érdekeltek a kalózok, és egyszer, egy éjjel, amikor anya kiment a szobából, mondván, holnap reggel óvoda, most már aludjak, megfordult a fejemben, hogy hajózni fogok. A barátaimmal tengerre szállok, és vígan éljük kalózéletünket. De arról senki nem világosított fel, hogy ez a fajta élet nem olyan, minta amilyet a kisgyerekek elképzelnek maguknak. Engem még ez sem zavart. És az elhatározásomat még jobban fokozta a kapitány az érdekes meséivel, meg a kaland – és élménybeszámolóival.

 - Kapitány! Kapitány úr! Túléltük! Itt vagyunk egy szigeten! –mondogattam.

A kapitány lassan felkelt, és nyöszörögve felült. Megtörölte a szemét, körülnézett, majd az égkék szempár egyenesen az arcomra tévedt.

- Kapitány úr! Maga ismeri ezt a szigetet? –kérdeztem.

- Hát, William, meg kell mondjam, hogy nem emlékszem rá. Azt hiszem, még soha nem jártam itt.

- De ugye nem tévedtünk el, kapitány úr?

- William.. hát kinéznéd ezt belőlem? – mosolygott az öreg, de láttam, hogy a szemében aggodalom csillan. – No, gyere, ébresszük fel a többieket.

 Aznap estére már lassan kezdtük megszokni a helyet. Apa, és egy férfi tüzet rakott, és körbekerítették kövekkel, meg kagylókkal. Egy fiatalabb nő elment tűzifáért, de csak gallyakkal tudott szolgálni, viszont abból rengeteg volt. Apa azt mondta, majd holnap elmennek fát vágni, mert a kapitány szerint a hajókabinban van egy balta, ami erre a célra kitűnő eszközként szolgál. Volt köztünk egy halász is, aki nem nyaralni jött, hanem itt élt, és dolgozni készült azon a szigeten, ahova mi is mentünk volna, így velünk tartott a hajóúton. Este azt ettünk, amit ő fogott, vagyis sült hal volt az étlapon. A „vacsora” után mindenki lefeküdt a saját készítésű gyékényére, és szinte rögtön elaludt, hiszen ez a nap igen fárasztó volt. Én nem mertem aludni, féltem, hogy valami bogár, vagy kígyó rám mászik. De amikor már legalább húszadszorra is felkeltem, hogy körülnézzek, és még akkor sem láttam a közelben semmit, visszafeküdtem, és azonnal elnyomott az álom.

 Másnap reggel, amikor felébredtem, már mindenki fent volt. Volt, aki elment gyümölcsért, volt, aki csak feküdt, és volt, aki a kapitánnyal, és apával tartott fát vágni. Gondoltam, fürdök egyet a tengerben, hiszen ha már itt vagyok, mi mást tudnék csinálni? Ezért rögtön be is szaladtam a vízbe. Jó érzés volt, ahogy a langyos áramlatok simogatták a bőrömet. Ugráltam, pancsoltam, és le is buktam a víz alá. Szedtem kagylókat, és azokat nagyságrendileg kiraktam a partra, belenyomtam a homokba, ami által szép lenyomattok maradtak a helyén. Egyszer csak valami rátekeredett a lábamra. Úgy megijedtem, hogy azonnal kiugrottam a vízből. Viszont amikor odanéztem, megláttam, hogy egy selyemszalag, aminek rá van kötve valami a végére. Szépen letekertem, és magamhoz húztam a tárgyat. Egy bordó, bőrből készült napló volt. A felirat aranyozott, cifra betűkkel volt rányomtatva:

 Egy igaz kalóz élete:

 Naplóm.

J.S. kapitány