Mondanom sem kell, annyira örültem, hogy a szívem olyan hevesen kezdett verni, már azt hittem, kiugrik a helyéről. Körbenéztem, és magam mögé rejtettem a könyvecskét, mintha féltem volna, valaki el akarná venni. Elvonultam egy nagy pálmafa alá, ahol nem tűzött a nap, és rátettem a fejem egy puha lapulevélre. Egy kicsit még tollászkodtam, hogy a lehető legkényelmesebben el tudjak helyezkedni az olvasáshoz. Akkor már iskolás voltam, így könnyen tudtam követni a betűket, szavakat, mondatokat, egyszóval, már folyékonyan tudtam olvasni. Vettem egy mély levegőt, majd, mint a lemerülés előtti utolsó fuvallat, kifújtam. Aztán... kinyitottam a naplót.

 Elámultam a szép betűktől, a csodálatos képektől, ahogy lapozgattam. Azok a képek ugyan picike firkák voltak, talizmánokról, ládákról, sőt, még volt köztük egy kulcs is. De nekem mindez varázslatos művészalkotásnak tűnt. Amikor kellően átvizsgáltam a könyvet, –persze nagy vonalakban – akkor visszalapoztam az első oldalra, és belekezdtem az olvasásba.

Május 25., péntek

„Ma reggel, amikor korán keltem, hatalmas tragédia fogadott. Nem találtam a rumospince kulcsát! Bárhol kutattam, kerestem, mind hiába tettem. Mintha elnyelte volna a tenger. Aztán, amikor visszafeküdtem az ágyba, gondolván, hogy ha már jót nem tehetek, ne tegyek rosszat se – mindek maradjak ébren? Valami nagyon keményre feküdtem. Felkeltem, és ott volt.. A kincs.. a legfontosabb dolog a hajón... A rumospince kulcsa.”

-Kapitány!

-Igen, Gibbs?

-Kapitány.. tudja.. Mostanában.. olyan némán siklunk a vízen.. egyetlen kincsért sem indulunk, sehol nem kötünk ki, és olyan régen voltunk már Tortugán is!

-Mr. Gibbs.. Tehát kalandra vágyik?

-Igen! Vagyis..

Erre a kapitány csak sóhajtott, majd elővette a tájolóját. A tájolót, ami nem északra mutatott.. A tájolót, amely szíve leghőbb vágya felé irányította őt, amikor csak szüksége volt rá.

-Az irány tehát... arra lesz! –mondta, majd a kezén egyenesen kelet felé nyújtotta. – De! Előbb kössünk ki Tortugán, rakodjuk meg magunk, s csak aztán induljunk el.

-De uram! Tortuga is keletre van innen.

A kalóz nem szólt. Csak ránézett Gibbs-re.

-Máris! –mondta a matróz, majd elindult a fedélzeten. – Munkára emberek! Húzd fel a vitorlát! Kormányhoz! Gyerünk! Irány... Tortuga!

-Hát te mit csinálsz itt, kisfiam? –jött hozzám anya, egy öklömnyi szederrel.

-Én csak.. csak.. –gondolkoztam, mit is mondjak, miközben a hátam mögé rejtettem a naplót.

-Ugyan, Will, mutasd csak! –szólt, majd kivette a kezemből a könyvet. Elmosolyodott.

-Hát ezt meg honnan szerezted? Csak nem a kapitány adta?

-Nem! Ezt.. Én találtam!

-Hmm.. értem.. –mondta anya csevegő hangon, majd visszaadta a „kincsemet”. – hát akkor, jó szórakozást! –majd letéve a szedret, magamra hagyott. Én pedig bekaptam egy darabot, majd rögtön folytattam az olvasást.

-Kapitány! Még pár óra, és kiköthetünk!

-Rendben, matróz! Elmehet! – jelentette ki a kalóz, és amint egyedül maradt a kabinjában, elővett egy poros ládát. Kicsit lefújta, letörölte róla a koszt, majd kinyitotta. Abban nem volt más, mindössze egyetlen dolog. Egy aprócska, kőnek tűnő valami. De amint kivette a ládából, és az asztalra helyezte, elkezdett vörösen izzani, és átlátszóvá vált. A kapitány a kezébe vette, megnézegette, aztán visszarakta a helyére, és felállt. Felhúzta a kalapját, majd dülöngélve elindult a fedélzeten. 

 Ahogy sétált a hajó jobb oldalán, a kezét végighúzta a korláton. Nézett a távoli végtelenbe, a horizont vonalára. Hűvös volt a reggel, és fújt a szél. A szellő sós tengeri illatot árasztott a levegőben. De neki egészen más illat jutott eszébe... Egy lányé...

Egy lányé, akinek hosszú barna haja, és gyönyörű szép szeme volt... Egy lányé, akinek az emléke, tudta, mindig benne marad...

-Kapitány!

A kalóz összerezzent, ahogy feleszmélt gondolataiból, de rögtön odafordult.

-Kapitány! Elértük Tortugát!

-Nagyszerű! Partra szállunk! Gyerünk, készülni!

Kikötötték a hajót, majd mindenki lesétál róla.

-Végre szilárd föld a lábunk alatt! –szólt egy matróz

-Végre? Mikor mondd ilyet egy kalóz? – kérdezte a kapitány.